Az Alföld Online körkérdése arról, hogyan látják a kortárs magyar irodalom megszólított szerkesztői saját feladat- és szerepkörüket. A negyedik, egyben utolsó részben Nyerges Gábor Ádám, Péczely Dóra, Szabolcsi Alexander, Zelei Dávid és Gondos Mária Magdolna válaszait adjuk közre.
1. A szerkesztők gyakran nem teljes állásban teljesítik feladataikat, és az is gyakori, hogy sokan azért vállalnak szöveggondozói munkákat, mert az irodalmi életben való érvényesülés érdekében pozícióhalmozásra vannak kényszerítve. Ön miért választotta ezt a pályát? Hogyan látja a szerkesztői pálya egzisztenciális fenntarthatóságát?
Nyerges Gábor Ádám (író, költő, kritikus, az Apokrif folyóirat főszerkesztője, a Joshua Könyvek kiadó szerkesztője): Részemről a választás magától értetődő volt, már gimnazista koromban is (koromhoz, korunkhoz megfelelő szinten: amatőr, dilettáns) irodalmi folyóiratot próbáltam szerkeszteni az osztálytársak kamaszverseiből (és persze a sajátjaimból), számomra (ez lehet akár az otthonról hozott kultúraszemléletemből eredő hozzáállás is) a saját szövegek írása és a másokéval való értő foglalkozás valahogy eleve kéz a kézben jártak, szétválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Az egyetemre bekerülve az egyik legelső dolgom volt, hogy folyóirat-szervezésbe fogjak, így született (nagyjából egy év előkészület, rákészülés után) az Apokrif, ahol máig is dolgozom. Szerkesztőtársaimmal együtt folyamatosan, menet közben tanultunk bele a munka professzionális, szakmai részébe, az pedig, hogy jó úton járjunk, mentorunk-mesterünk, Fráter Zoltán jelenléte által biztosított volt. Közben aztán a felelősségek köre, a munka mennyisége és szerteágazó mivolta is exponenciálisan nőtt, szeretem úgy hinni, hogy a tapasztalatommal, tudásommal, rátermettségemmel arányosan: így lettem előbb külsős, majd fix kiadói szerkesztő, egyszersmind pedig az Apokrif által (a Fiatal Írók Szövetségével közösen) életre hívott Apokrif Könyvek sorozat társ-sorozatszerkesztője (Fráter Zoltánnal). Mindezek alapján el kéne tudnom mondani legalább annyit, hogy kiadói szerkesztőként (Joshua Könyvek), több kiadó külsőseként, az Apokrif (és tavaly év végéig: az Art7 művészeti portál) szerkesztőjeként, az Apokrif Könyveket szerkesztve stb., ha nem is tisztességes, de elfogadható megélhetést össze tudok dolgozni, azonban ezek a megbízások inkább megtiszteltetést és büszkeséget, mintsem egzisztenciális stabilitást jelentenek – mellettük is folyamatosan munkát kell keresnem és találnom, ha meg akarok tudni élni. Félúton vannak a hobbi és közhasznú karitatív munka között, az egész „szektor” (vagy legalábbis az a szegmense, amivel én kapcsolatba kerülök) döglődik, nyomorog, csak szerelemből és elhivatottságból éri meg csinálni, szóval a kényszer inkább abban rejlik, hogy mindezeket még mivel egészítem ki, hogy továbbra is megfelelő színvonalon és odafigyeléssel tudjam csinálni őket, párhuzamosan.
Péczely Dóra (szerkesztő, kritikus): Beleszerettem a szerkesztői munkába, és úgy tűnik, ez a szerelem még mindig tart! Korábban több kulturális területen kerestem a helyem, művelődésszervező diplomám is van, és közel tíz évig nem tudtam eldönteni, hogy filmes legyek vagy irodalmár. Aztán egyszer csak kikristályosodott, de tuti nem mondanék nemet egy mozgóképhez kötődő munkára ma sem. Szerkesztőként a szerencsések közé tartozom, mert a legtöbb kiadóban főállásban dolgoztam szerkesztőként. Többször kipróbáltam a félállást, de az nem működött, lehetetlen volt húsz órában elvégezni a feladatokat. De később sem negyven órát dolgoztam hetente: mindig vittem haza a munka egy részét. Ráadásul sokszor kerestek külsős szerkesztőnek is, és ha érdekesnek találtam a kéziratot, elvállaltam. Most már jó ideje szabadúszó vagyok, mert szerkesztőként, főszerkesztőként „ugyanazt” kellett volna még évtizedekig csinálnom, én pedig már szerettem volna kevesebbet szerkeszteni, és inkább tanácsadóként, portfólióépítőként fejleszteni egy vagy több kiadót. A szabadúszás persze örökös túlvállalással jár, de így a magam ura vagyok, otthon és kávéházakban dolgozhatok a saját ritmusomban. Szeretek szerkeszteni, de csak kivételes esetben van megfizetve az az alaposság, amit beleteszek egy könyv gondozásába. A könyvpiac forgalmához képest azonban a szerkesztők egzisztenciális helyzete nem túl fényes, és nem is látom, hogy ez változni tudna.
Szabolcsi Alexander (költő, a Nincs Online Folyóirat szerkesztője): Lassan két éve indítottuk el a Nincset, akkor valahogy teljesen evidensnek tűnt, ha mi irodalommal akarunk foglalkozni – nem csak alkotói szinten –, akkor ez a megfelelő út, és egy percig se voltak kétségeim afelől, hogy mit csinál pontosan egy szerkesztő. Én nagyon tapasztalatlanul indultam, sose voltam írótáborban, alig hallottam folyóiratokról vagy irodalmi műhelyekről, platformokról. Minden távolinak és ijesztőnek tűnt, és ahogy egyre többet ismertem meg a közegből, többször kérdőjeleződött meg bennem, hogy egyáltalán mi alapján legitim egy szerkesztő (mert alkot, mert tapasztalata van, mert „jól ért a szöveghez”?). A szakma felé mai napig érzem ezt a szorongást, mert nem tudom a saját szakmai munkámat úgy meghatározni, hogy azt legitimként igazoljam.
A szakmában való elhelyezkedéshez a Nincs létrehozása evidens lépésnek tűnt. Persze, emögött sokkal több motiváció volt. Egyrészt a felismerés, hogy a pályán kevés a fiatal, és talán még kevesebb az, aki nem hagyja el; másrészt szerettünk volna a generációnk számára létrehozni egy olyan teret, ahol képesek vagyunk együtt fejlődni. Az, hogy ez motiváció vagy szorongás, érdekes kérdés: úgy gondolom, mindkettő. Egyetemre jártam, pultosként dolgozom, de mindig is úgy határoztam meg magam – és teszem a mai napig –, hogy szerkesztő vagyok. Szerkesztő vagyok, ez a hivatásom, egy polgári állással, ami fizet. Majdnem mind így vagyunk ezzel: ez egy munka, mégis úgy éljük meg, mint egy hobbit. A munkánkból pénz van, hogy ezzel „ki tudjunk kapcsolódni”. Úgy gondolom, és ezt talán a generációm nevében is mondhatom, félünk attól, hogy milyen (más) munka árán tudjuk ezt a helyzetet fenntartani.
Zelei Dávid (kritikus, történész, hispanista, az 1749 Online Világirodalmi Magazin és a Horizontok [FISZ-Kalligram] világirodalmi sorozat szerkesztője): Hispanistaként már az egyetemen belekóstoltam, milyen kötetet szerkeszteni, de évekig leginkább kritikákat írtam, míg aztán a FISZ világirodalmi sorozatának társszerkesztőjeként bele nem csöppentem a szerkesztésbe. Ráadásul rögtön egy olyan munkával, amire a mai napig büszke vagyok: a Világtalanul? című, 44 szerzős világirodalom-kritikai kötettel, melyet aztán sokan forgattak az egyetemi oktatásban is. Ez a munka nagyban próbára tette a koordinációs és struktúraalkotási képességeimet, és átbillentett a kiadói oldalra: egy idő után egész sok kiadónál tudták, hogy én vagyok az a világirodalmas csávó, aki jól tud spanyolul, elboldogul a portugállal, esetleg a katalánnal is, és jó eséllyel alaposan kontrollszerkesztett, gördülékeny szöveget ad majd le, amit a fordítóval is alaposan átrágott – persze csak miután letette a munkáját panaszkezelőként, pénzügyi asszisztensként vagy könyvelőként. Büszke vagyok rá, hogy a megkereséseim nagy része azért jött, mert a fordítóim külön engem kértek a kiadónál szerkesztőjüknek. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor lassan tizenöt éve online portálok szerkesztőjeként is működöm: ifjúkorom garázsrock bandája a Lazarillo Hispanisztikai Portál volt, melyet egyetlen forint támogatás nélkül működtettem nagyjából fél évtizedig, 2020 óta pedig az 1749 Online Világirodalmi Magazinnál dolgozom – ez az első értelmiségi főállásom, mely mellett persze rendezvényeket szervezek, esszéket, kritikákat írok, interjúkat készítek, és még ezer más dolgot csinálok, ahogy sejtésem szerint a kétgyerekes irodalomipari munkások többsége.
Gondos Mária Magdolna (költő, kritikus, a FISZ Könyvek sorozatszerkesztője): A kolozsvári egyetem többnyelvű lapja, az Echinox magyar oldalait kezdtem szerkeszteni 2011-ben, azóta mindig szerkesztek valamit. Néha külsős megbízásként, máskor ingyen, ismerősök, barátok számára, akik megtisztelnek a bizalmukkal. Sose voltam teljes állásban szerkesztő. A „kulturális életben való érvényesülés” nem érdekel. A pozícióhalmozókra mély együttérzéssel tekintek. Félreértés ne essék, én is halmozom a tevékenységeket, hogy többet tanuljak, fejlesszem az érzékeim, a figyelmem, a tudásom, a képességeim körét, sajnos még a belém nevelt, hamis biztonságérzetekhez vezető illúziókért is dolgozom olykor, de ez mind csak móka, mozgásban maradás. A pozíció statikus képzet, a pálya is valami fix, ezek egyszerűen nem stimmelnek az életelgondolásommal. Lassan három éve sorozatszerkesztjük a FISZ Könyveket Sirokai Mátyással, ez egy fantasztikus „pozíció”, hálás vagyok érte. Elsőkönyveseket adunk ki. Ősszel jön nálunk Vörös Anna Vadoma című prózakötete. Most úgy érzem, azért választottam ezt a pályát, hogy ez a könyv az olvasók kezébe kerülhessen.
Az egzisztenciális fenntarthatósági kérdéseket inkább globális szinten tartom elgondolandónak, ezért fogalmam sincs, hogy ezzel a kis, humánokra korlátozott, munkaerőpiaci kategóriaként konceptualizált textmunkás iparággal mi lesz. Sokat olvasok, gondolkodom a fenntarthatóságról, de a szerkesztés az utolsók között van, amiért aggódnék. Az empatikus, artikulált, külső nézőpontú reflexió létszükség.
2. Véleménye szerint mi a szerkesztő szerepe, funkciója az irodalmi intézményrendszerben? Ön hogyan tekint saját szerkesztői pozíciójára?
Nyerges Gábor Ádám: Sokan és sokféleképp, mégis (érthetően) eléggé egybehangzóan megfogalmazták már ezt: a szerkesztő (legalábbis egy jó, alapos, nem is túl engedékeny és nem is túl erőszakos) szerkesztő jelenléte, különösképpen a „magas” irodalom és a professzionális tudományos munkák esetében, elengedhetetlen. Tapasztalatot, empátiát, emberismeretet, kommunikációs alkalmasságot („diplomáciát”) igényel. Még a legkiválóbb szerzők sem képesek arra az esetek túlnyomó többségében, hogy műveiket teljesen objektíven, kívülről mérhessék fel, valamint egy pár szemük is csak egyet lát, belső nézetük, saját, szerzői perspektívájuk természetszerűleg nem képes rálátni bizonyos vakfoltokra (ahogyan a szerkesztő félig külső, félig belső tekintete sem mérhet fel, a szerző nélkül, bizonyos intenciókat, belső összefüggéseket, művészi szándékokat). Az utóbbi egy-két évtizedben „gyártási” értelemben is felgyorsult, mindinkább termelési-sebességi alapon üzemesített könyvpiaci működés, persze, az efféle érzékeny aprómunkának, „szöszölésnek” nem kedvez, értelemszerűen a futószalag mellett sem értékeli a művezető, ha valaki kézműves egyediséggel kívánja kimunkálni a tömegterméket. Ez a probléma, feszültség, úgy érzem, mindinkább kiéleződőben van, lévén a valódi szerkesztést kívánó művek jellegükből fakadóan ellenállnak a gyorsnak és olajozottnak szánt (legfeljebb egy alaposabb korrektúrának időt engedő) könyvpiaci tempóelvárásoknak, miközben a „piac” egyre nehezebb feltételeket szab, „pörgést”, mennyiségi alapon mért „portfóliót” igényel, legtöbbször szemben az igényesség elvárásaival. Miközben az igényesség anyagi értelemben is luxus, pénz pedig mind kevesebb van, mikor egyáltalán van. Ilyen szempontból mind az Apokrif Könyvek, mind a Joshua Könyvek szerkesztőjeként is kivételezett, szerencsés helyzetben érzem magam, hiszen mindkét pozíciómban alapfeltételként élhetek az elmélyült, nem összecsapott-elkapkodott munka lehetőségével. Ebből pedig én is (nyugodt lelkiismeretem által) profitálok, és úgy tapasztalom, a szerzőim is.
Péczely Dóra: Romantikus viszonyom van a szerkesztői pozícióhoz: az identitásom része. Sokféle szerkesztő van, úgy beállítottságát, mint feladatkörét tekintve, de a szerkesztők feladata nagyon összetett lett mára, mert többnyire erősen bele kell folynunk a marketingfolyamatokba is. Ahogy a fentiekben már kitértem rá, engem a szerkesztői munka minden részlete érdekel, az adja a legnagyobb örömet, ha minél több módon kapcsolódik hozzám egy könyv, egy kiadó.
Szabolcsi Alexander: A „kapuőr” itt talán a legpontosabb kifejezés, azaz a szöveg előnyeire felhívja a figyelmet, elvarrja a vég nélküli szálakat, a hibákat kihúzza, és esetleg más megoldásokat, lehetőségeket javasol. Ezen felül a szerkesztő koordinátor is, aki szövegeket rendszerez és szelektál, illetve szerzőket kér fel és szerepeltet. Egy biztos, megváltoztathatatlan alap, de képes alkalmazkodni. „Élő/mozgó” személy, nem csak emailcím. Ugyanis a személye az, aki összeszervezi a lapszámot, a kötetet, aki felfedezi az „új nagy írót” és az „eladható írót” is. Aki szövegekben gondolkozik, mégis emberekkel foglalkozik.
Zelei Dávid: A szerkesztő olyan láthatatlan ember, aki nélkül mégsincs semmi: nincs felkérés, senki sem bírálja el a kéziratod, nem mondja meg, érdemes-e egyáltalán írással foglalkoznod, nem néz rá kívülről a szövegedre, nem egyengeti el szelíden a hajnali fél négykor zseniálisnak tűnő, de valójában keszekusza gondolatmenetedet, nem javítja ki az ugyanekkor félálomban vétett leiterjakabodat, nem néz utána az elkeveredett szerződésednek. A szerkesztő ez alapján: Minarik Ede. De én ezt a mindenesi pozíciót valamiért szeretem – ha már fakezű bölcsészként klasszikus értelemben vett ezermester nem lehetek, legalább az irodalmi életben tudjak becsavarni egy villanykörtét.
Gondos Mária Magdolna: Túl sokfélék a szerkesztők, hogy egy szerepre vagy funkcióra korlátozzam a véleményem. Vannak pókszerűek. Például a periodikák rovatvezetői, akiknek bármely cikkhez, témához akad zsákmányírójuk. Vannak a szakbarbárok, akik még a vesszőhibákat is megmagyarázzák nyelv- és irodalomtudományos tolvajnyelven, hivatkozva minimum egy posztstrukturalista elmélészre. Vannak terapeuták, akik tényleg jobban és pontosabban tudják, hogy mit is akart írni az író. Vannak az ihletettek, akik egy novellához négy-öt új novellányi megjegyzést fűznek. Az irodalomtörténészek, akik egy motívumot visszavezetnek a görögökig, mivel feltett szándékuk, hogy a szerző megértse saját helyét a kánonokban. Ők ajánlanak terebélyes olvasmánylistákat is. Vannak enyhén maternalisztikus/paternalisztikus, kissé frusztrált, öntelt figurák is, de az rögtön lerí róluk, és aztán az unalomig kiszámíthatók. Az ő szerepük az irodalmi intézményrendszerben ugyanaz, mint a fájdalomnak a testben: jelzik, hogy kevéske rehabilitációra volna szükség.
Saját szerkesztői munkám ezek egyvelege, az arányokon folyamatosan dolgozom, és bátorítom, bátorítjuk a szerzőinket az önmagukért való kiállásra. A miénk egy szeretetteli, biztonságos szerkesztőség (még falai sincsenek), szorosan együtt araszolunk a nyomdáig a csapattal, amiben ott a szerző, mi Sirokai Mátyással, a grafikusok, különösen Szabó Imola Julianna, a tördelők, korrektorok, a Fiatal Írók Szövetsége könyvkiadásért felelős elnökségi tagja, Tóth-Czifra Júlia, a sajtókommunikációs Szirák Sára, a könyvterjesztő Kelemen Réka és az irodavezető Konkoly Dániel.
3. Meglátása szerint nyitottak-e a szerzők a szerkesztésre? Jellemzően hogyan élik meg a folyamatot? Amennyiben módjában áll, kérem, tapasztalatait példákkal is támassza alá!
Nyerges Gábor Ádám: Említenék rossz példákat, de nemigen jut eszembe egy sem. Nyilván nem mindig teljes mértékű a lelki összhang szerző és szerkesztő között, elvégre előbbi kötődik a szövegéhez, értelemszerűen: saját szellemi termékéhez, míg utóbbi, értelemszerűen: munkája részeként, változtatásokat javasol rajta. Eddigi, másfél évtizednyi pályám során azonban rendre olyan szerzőkkel dolgozhattam és dolgozhatok jelenleg is, nagy szerencsémre, akikkel ilyen esetekben módom és lehetőségem nyílt addig vitatkozni pro és kontra, míg végül mindkét fél számára megfelelő kompromisszumokra jutottunk. A szerzőim minden esetben nyitottak voltak a meglátásaimra, érdeklődéssel és hálásan fogadták (még akkor is, mikor nem értettek vele egyet) a szerkesztői észrevételeimet, én pedig, azt hiszem, eddig sosem léptem át a kompetenciám határait, folyamatosan szem előtt tartva, hogy a szerkesztő nem társszerző, hanem olyan szakember, aki az adott mű jellegét, stílusát, atmoszféráját, az azokkal kapcsolatos ambíciókat mind pontosabban felmérve próbálja segíteni az alkotót abban, hogy amit megírni szándékozott, mindinkább olyan legyen (s olyanságában a legjobban sikerült), amilyennek megálmodta. Unalmas a válaszom, de sajnos nem tudok olyasmiről beszámolni, hogy egymásra borogattuk volna az asztalt (a teljesség igénye nélkül) Almási Miklóssal, kabai lóránttal, Kertai Csengerrel, Mizsur Dániellel, Kelecsényi Lászlóval, Handi Péterrel, Fráter Zoltánnal, Halmi Tiborral, a Tarcsay–Jope-párossal (és még számos általam szerkesztett szerzővel). Bár csökönyös, nehézfejű szerzőnek ismerem magam, a hóhér akasztásának pillanataiban magam is igyekszem hasonlóan együttműködő szerzője lenni szerkesztőimnek, Benedek Annának és Péczely Dórának. Remélem, inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Péczely Dóra: Mostanra könnyebb a dolgom, nagyon sok ideje vagyok a szakmában. A szerzők, akik velem dolgoznak, már tudják, mire számíthatnak. Ennek ellenére mindig értek és érnek meglepetések. Megszállott vagyok, ez munka közben még jobban látszik, és ezt a legtöbb szerző értékeli. De estem már pofára anno úgy, hogy napok munkájával egy már korábban más kiadónál megjelent regényt a kiadóvezető kérésére milliónyi kérdéssel és megjegyzéssel díszítettem, majd a szerző azt mondta, úgy kell kiadni, ahogy eredetileg megjelent. Nekem ez három munkanap kiesését jelentette, más szerzők és egyéb feladatok rovására. Utólag tisztán látja az ember, hogy ez egy kommunikációs probléma is volt, de azt még mindig nem gondolom, hogy nem érdemes meghallgatni egy új szem észrevételeit egy könyv újrakiadása kapcsán. Általában nehezen engedem el az élesebb meglátásaimat, de a végső döntés a szerzőé. A szerző és szerkesztő alaphelyzetet is úgy kell elfogadni, ahogy van: a szerző a szerző, övé a jogos dicsőség, de téged illet majd a kritika akkor is, ha ő nem fogadta el a javaslataid.
Szabolcsi Alexander: Én annyiban sarkított helyzetből beszélek, hogy mi a Nincsnél mindannyian szerzők is vagyunk a szerkesztés mellett, így nyitottan állunk ahhoz, ha például a szövegünket szerkesztik. De természetesen láttam már olyan szerzőt, aki a megjegyzésekre bezárt és defenzíven viszonyult a javaslatokhoz, és olyannal is találkoztam, akivel a közös munka talán nagyobb hatással volt az én szerkesztői stílusomra, mint én az ő írására. Nálunk talán annyiban más a helyzet, hogy nagyobb számban pályakezdőktől érkeznek be szövegek, akik az általunk megfogalmazott kritikát egyáltalán nem vagy csak kevéssé kérdőjelezik meg. Talán a legrosszabb mégis az, amikor az adott szerző egyáltalán nem reagál a javaslatokra, csak bizonyos időközönként küld egy új szöveget, amiben ugyanazok a hibák jelentkeznek, amik előtte. A szerkesztéssel mint kritikával való szembesülés számomra a Nincs-műhelyen valósul meg elsősorban. Ugyanis ott – mivel anonim módon olvassuk egymás szövegeit – mindannyian ugyanannyit teszünk hozzá egy adott szöveg diskurzusához, és ebben a térben egyaránt ültem már szerkesztőként és alkotóként. Nehéz megtanulni, de van az a fajta nyitottság, amely konstruktívan tud hatni egy közös munkában a szöveg felett.
Zelei Dávid: Én a szerkesztés folyamatát olyan párbeszédként vagy műhelymunkaként gondolom el, amiben a közös cél a kinyerhető legjobb szöveg elérése, és az a tapasztalatom, hogy a szerzők többsége kifejezetten örül, ha valaki behatóbban is foglalkozik a szövegével, főleg, ha értésére van adva, hogy a korrektúra, amit kapott, nem szentírás, hanem vitaanyag. Épp miközben ezt írom, köszöni meg egy nálam sokkal kiválóbb és rutinosabb szerzőm az „alapos olvasást”, amit apróbb-nagyobb módosítások közepes méretű halmazaként kell elképzelnünk. Ha mármost a szerkesztő azon túl, hogy a mellékel egy korrektúrát, még arra is veszi a fáradságot, hogy röviden megírja általános meglátásait is a szövegről, elmondja, hogy ez most hogy sikerült a korábbiakhoz képest, ahelyett, hogy „Kedves Szerzőnk, Nesze, korrektúra”, akkor a szerzők iszonyú hálásak; mikor az egyik pályakezdőmnek egy különösen jól sikerült, problémaérzékeny írás után jeleztem, milyen a szövegben érvényesülő tulajdonságai azok, amik miatt semmi esetre sem kéne felhagynia a kritikaírással, azt írta, legszívesebben kitapétázná a levelemmel a lakást. Nem írtam vissza, hogy én is az övével, de alapvetően kellett volna – mindannyian igényeljük a visszacsatolást, értékelést –, talán ezért olyan népszerűek a műhelyek is.
Gondos Mária Magdolna: Teljes mértékben egyénre válogatja. Szerencsések voltunk, mert a legtöbb szerzőnk velejéig vagány, nyitott, laza, érzékeny, tanulékony, mi pedig javaslunk, nem javítunk. Mégis előfordul, hogy valakivel nem megy a közös munka, olyankor külsős szerkesztőket is bevonunk. Máskor a szerző kifejezett kérése, hogy mással dolgozhasson, mert már összeszoktak, megbízik a szerkesztőjében. (Amit pár mű összekötött, azt mi sem választjuk szét.) Volt olyan, aki a médiumot, a Google docs-ban írott megjegyzések révén történő szerkesztést nem tolerálta. Nála a videochat megbeszélések hoztak pálfordulást. Őneki buta telefonja van, és ha egy kört sétálsz vele a parkban, dimenziókapukat nyit a tudása a növényekről, a fák képességeikről.
Sokat számít, hogy személyesen is le tudjunk ülni beszélgetni. A nyitottság ebben a ká-európai kultúrában nem alapértelmezés, megdolgozunk érte. Ha kialakult a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és szövegörömön alapuló légkör, onnantól egyszerűen nem egóból véleményezünk és fogadunk észrevételeket, hanem van tere a produktív, személyeskedéstől mentes vitának. Néha még péntek este 10-kor a Messengeren is, ami amúgy a maximális elhivatottságot és odaadást jelzi. Ez az egész bagázsban benne van, így aki beszáll, megtanul ehhez alkalmazkodni. A nyolcórás szerkesztők világa más, szerintem nagyobb az elidegenedés, durvább a hajtás, több a kiégés és ritkán kísérhetik végig a szerzőt a teljes kiadási folyamaton. A szerkesztés egy interaktív folyamat, kevés, ha az egyik fél nyitott.
4. Milyen stratégiákat ajánl a szerkesztő kollégák számára a szerzőkkel való együttműködés során felmerülő problémák kezelésére, megoldására?
Nyerges Gábor Ádám: Lényegében csak a fentieket. Fontos, hogy a szerkesztő ne udvariaskodjon, de valóban diplomatikusan kommunikálja esetleges kérdéseit, problémáit, javaslatait a kézirattal kapcsolatban, s ne is feltétlenül konkrét megoldásokban gondolkodjon (nem árt, persze, ha az is van a fejében), hanem a szerzővel közösen töprengjen esetleges gubancok kibogozásán. Fontos továbbá, hogy tudjuk, mikor kell engedni (na, tessék, egy konkrét példa: Bödecs László első verseskötetének A régi biciklink című versét kifejezetten ki szerettem volna golyózni a könyvből, úgy éreztem, legalább egy minőséggel gyengébb a kötet amúgy igen magas átlagszínvonalánál – háromszor vagy négyszer próbáltam alaposan lebeszélni róla a szerzőt, nem sikerült; nem bedobtam a törölködzőt, egyszerűen elfogadtam, megértettem, hogy erős szerzői szándék áll a vers beválogatása mögött, melyet egyszersmind, vitáink-beszélgetéseink alkalmával, azt hiszem, sikerült tudatosabbá, indokoltabbá tennem Laciban), és mikor kell még egyszer nekifutni, még egyszer rákérdezni, újabb alternatívát javasolni a szerzőnek. Mindezt tisztelettel, de a szerzőt nem hímestojásként kezelve (ez utóbbi is a tisztelet része). Ilyen attitűddel a legbonyolultabb problémák is megoldhatónak bizonyultak, legalábbis számomra és eddig.
Péczely Dóra: Ami szerintem sokak számára világos: szerkesztőnek nem mindenki alkalmas. Részben azért, mert ma Magyarországon egy kiadói szerkesztő egyszerre nyelvész, irodalomtörténész, stiliszta, pszichológus, kiadóépítő és marketingszakember. Sárközi Bence mesélte még magvetős korunkban, hogy amikor a legnagyobb francia kiadónál volt látogatóban, a szerkesztők bent ültek egy üvegkalitkában, és szerkesztettek. Nem volt más dolguk, mint a szövegre koncentrálni. A többi feladatot mások végezték el. Ennek ellenére nem egy francia nyelvű könyvet tudnék mondani, amelyben olyan hibát találtam fordítás után, amelyet szinte biztosan hagyott volna javítani a szerző, mert tárgyi tévedések vagy dramaturgiai hibák voltak. Nálunk az is privilégium egy kiadónál, ha van egy saját szobád. Engem a legkisebb mozgás is zavar szerkesztés közben, a hangokról ne is beszéljünk. Struktúrákat kell átlátnom, adatokat kell ellenőriznem, mondatokat kell javítanom, koncepciót kell adnom egy verseskötetnek, ami elképesztő koncentrációt igényel. Egy könyvhét előtt két hónappal gyakran már több könyv forog a kezed alatt, amelyeket egyszerre hibasorozol, írsz hozzájuk fülszöveget, ellenőrzöd a borítón, minden rendben van-e. Egyszer két könyv nyomdába adása előtt külföldre utaztam szakmai útra. Már csak az volt a feladat, hogy a borítóra felkerüljenek az előre megírt szövegek: fülszöveg, szerző életrajza, idézet. Még valamit egyeztettünk is telefonon ezzel kapcsolatban, aztán amikor pár hét múlva beérkeztek a kiadóba a könyvek, kiderült, hogy a két könyv fülszövege felcserélődött…
Szabolcsi Alexander: A nyitottság, a türelem, az alázat és a kritikára való készség. Én is sokszor elfelejtem, hogy ami számomra egy sokadig szöveg, az valakinek talán aktuálisan a legfontosabb munkája, ezért is fontos tudatosítani, hogy minden szöveg megérdemli azt az időt és munkát, amit mindegyik másik. Ez egy idealizált szempont, de mint szerkesztő, úgy gondolom, kötelességünk, hogy az adott szöveggel kapcsolatban releváns, adekvát és lényeglátó kritikát fogalmazzunk meg, amely egyaránt tapintatos és egyértelmű az adott alkotó számára. A diskurzus a szerkesztő és az író között az, amely alapján a szöveg a lehető legjobb formáját képes ölteni. Természetesen ennek feltétele, hogy erre a diskurzusra a szerző is nyitott legyen.
Zelei Dávid: Ha azt mondtam, a szerkesztő nélkül nincs semmi, akkor azt is hozzá kell tennem: szerzők nélkül a szerkesztő senki. A szerkesztő legnagyobb kincsei a szerzői: ők adják meg a lapja imázsát. Éppen ezért szerintem alapvetés, hogy a szerkesztő szerzője komfortérzetének biztosításában érdekelt: olyat kérjen tőle, amiről tudja, hogy szívesen vállalja, ne éjszakáztassa, hanem adja a kezébe a döntést, mi a számára vállalható határidő (ez lélektanilag se rossz bolt: onnantól a szerző már csak magára haragudhat, ha nem teljesíti), mondja meg előre, mire számíthat anyagilag, ha pedig beüt a ménkű, tudjon engedni, kompenzálni, reális kompromisszumot kötni – nem egy ami/amely-en fog múlni lelkünk üdvössége, ha viszont mindenáron „meg akarjuk nyerni” a korrektúrát, könnyen elveszíthetjük egy-egy fontos, de érzékeny szerzőnket.
Gondos Mária Magdolna: Kétlem, hogy bármit ajánlhatnék, de azt fontosnak tartom, hogy vigyázzunk magunkra még az önkizsákmányolással szemben is. Másfelől pedig a folyamatos önfejlesztést. Nem csupán szűk szakmai szempontból, hanem az asszertív kommunikációtól kezdve az alternatív pedagógiák módszereiben való elmélyedésen át egészen addig, hogy saját stratégiákat találjunk ki. Például amikor a Fiatal Írók Szövetsége lehetőséget adott, hogy szerkesztőként folytassam a velük megkezdett közös munkát, akkor róttam egy nagyobb kört, és következetesen végigolvastam a kedvenc szerzőim első könyveit. Közben tudatosítottam és szisztematikusan leromboltam magamban az elsőkönyvesekkel kapcsolatos sztereotípiákat.
5. Ön szerint mi a szerkesztői munka sikerességének fokmérője? Előfordult-e már, hogy egy-egy döntéséről a későbbiekben bebizonyosodott, hogy nem volt elég megfontolt? Ha igen, kérem, ezügyben is ossza meg olvasóinkkal a tapasztalatait!
Nyerges Gábor Ádám: Ismételten semmilyen izgalmas, bulvárosan konkrét válasszal nem szolgálhatok. Az általam szerkesztett könyvek magas színvonaláról (nem önhittségből, hanem a szerző érdemei okán) továbbra is meg vagyok győződve. Ha többnyire nem is zajos szakmai sikert arató, de egyértelműen, elismerten értékes, fontos könyveket szerkeszthettem. Hálás vagyok ezekért a munkatapasztalatokért, megbánásaim nincsenek (avagy az idő megszépítve kiszidolozhatta őket, ha mégis voltak), bár A régi biciklinket, most, kíváncsiságból újraolvasva, továbbra sem érzem átütő versnek, azért rossznak sem. Soha nagyobb bajunk ne legyen – szerzőnek, szerkesztőnek egyaránt.
Péczely Dóra: Nekem az, ha egy szerző és egy kiadó szeret velem dolgozni, bízik az ízlésemben, a szakértelmemben, kíváncsi a véleményemre. De a megszerkesztett könyvek száma is fontos, igaz, én már rég nem számolom. Úgy érzem, a legnagyobb sikereimet a Tilos az Á Könyveknél szerkesztett antológiák koncepciójának kidolgozásával és összeállításával értem el. De szívesen emlékszem arra is, amikor egy jelentős szerző azt mondta nekem a Magvetőnél, hogy a javításaim kilencven százalékát elfogadta, és nála még nem ért el ilyen arányt szerkesztő. Viszont volt egy eset, amikor egy általam szerzőként is nagyon kedvelt író olyan kézirata került elém, amit az addigi legzsengébb művének tartottam, és megkértem a kiadó vezetőjét, hogy hadd ne én szerkesszem. A könyv elég nagy sikert aratott, de a véleményem azóta nem változott róla. Minden szöveg a végtelenségig szerkeszthető, és ahány szerkesztő, annyi szempont, annyi kérdés és meglátás, de mindig eljön a pillanat, amikor el kell engedni, és nyomdába kell adni a kéziratot.
Szabolcsi Alexander: Többen kérdezték már tőlem, főképp szakmán kívüliek, hogy hogyan érezném magam, ha az általam visszautasított szöveget kiemelkedőnek értékelnék máshol. Úgy gondolom, ez a szerkesztői munka velejárója, még ha képesek is lennénk meghatározni egy objektív szempontot és kizárni a saját szerkesztői/alkotói stílusunkat, mindannyian máshogy viszonyulnánk hozzá, és pont ez a szép a szerkesztők sokszínűségében. Én is törekszem a legtöbb fajtájú és stílusú szöveg befogadására és szerkesztésére, de nekem is megvannak a kereteim, amelyekből nem minden esetben tudok kilépni.
A szerkesztői munka sikeressége egy jól megszerkesztett lapszám/kötet/szöveg; természetesen magára a munka folyamatára csakis a szerző és a szerkesztő lát rá, a végleges alkotásban már nem tudjuk meghatározni külső szempontból, hogy hol és hogyan nyúlt bele az adott szerkesztő. Erről csakis a szerzők tudnak nyilatkozni, mármint hogy a közös munka, emberi és szakmai szempontból, hogyan értékelhető. Mivel a magyar irodalmi közeg – sajnos – egészen kicsi, ezért a személyes tapasztalatok nagyban meghatározzák egy-egy szerkesztő értékelését. Természetesen nem arra utalok, hogy a szerkesztőt a belterjessége alapján kell értékelni, hanem az éleslátása, javaslatai és tudása alapján, viszont erre csak az egyes személyes élmények tudnak átfogó értékelést nyújtani. Egy szerkesztő mindig nyitott, alázatos, kritikus és alapos, ezt egy végleges alkotáson nem lehet észrevenni, viszont nekünk, akik a szakmában dolgozunk, ismernünk kell saját és más szerkesztők munkafolyamatait. Ezért a legfontosabb a konstans diskurzus és a nyitottság, illetve az állandó reflexió a saját pozíciónkra.
Zelei Dávid: Mindannyiunkkal előfordul, persze – mi egyfélék vagyunk, a szerzők meg ezerfélék: mindenki más viszonyulást vár vagy bír el egy szerkesztőtől, és nem passzolhatunk mindenkihez. Ugyanígy, hiába van egy szerkesztői mércénk, hosszú távon akkor járunk jól, ha valamelyest igazodunk szerzőink háklijaihoz. Mindenki mást érzékel alul- és túlszerkesztésként, van, aki a mondatritmikához, van, aki a szórendhez, van, aki meg a nyolcsoros mondatokhoz ragaszkodik nagyon, miközben bizonyos alternatívaként felajánlott szavakat vagy kifejezéseket azzal utasít el, hogy olyat ő sose írna le. És ez mind rendben van, mert szerintem mindig van ésszerű kompromisszum: ha ott engedünk, ahol a másik érzékeny, a másik meg ott fog, ahol mi vagyunk azok. Ha kihoztuk a kéziratból, amit megítélésünk szerint ki lehetett, közben megőriztük önazonosságunkat, és még a szerzőnk is elégedett, azt hiszem, azt sikerként könyvelhetjük el.
Gondos Mária Magdolna: A szerkesztői munka láthatatlanná válik, mire elkészül a könyv. Sikeresnek azt érzem, ha van egy-két igazán jó észrevételem, és ha tudom, hogy komolyan odatettem magam. Utóbb megfontolatlannak bizonyuló döntéseim voltak. Eleinte például hosszú recenziókat fogalmaztam válaszul a beérkező kéziratokra, amik a lehető legváltozatosabb terjedelmű és intenzitású reakciókat váltották ki az ifjú művészekből. Voltak necces helyzetek a baloldali, esztétikapolitikai alapozású gondolkodásomból fakadóan is, e téren nem konkrét elhatározásból, de sokat konszolidálódtam, és erről könnyen bebizonyosodhat, hogy nem volt megfontolt hagyni. Ha például most valaki azt mondaná, hogy a közéleti gondolkodásom irreleváns a szerkesztői munkámmal kapcsolatban, akkor ráhagynám, hogy igaza van. Pedig hát az esztétikai és etikai elvek, a világunkat átszövő összefüggések lehető legtisztábban látása nélkül nehezen elképzelhető számomra egy hiteles szerkesztő.
Hozzászólások